Megható történetek

Megható történetek...

Karácsony előtti utolsó napon a szupermarketbe siettem megvenni a maradék ajándékokat, amiket korábban nem tudtam.

Amikor megláttam a sok embert, panaszkodni kezdtem magamnak: " Egy örökkévalóságig fogok itt rostokolni és még annyi más helyre kell mennem" "Karácsony kezd egyre idegesítőbbé válni minden egyes évvel. Mennyire szeretnék csak lefeküdni és átaludni az egészet."

Végül is át tudtam magam fúrni a játékosztályra és el is kezdtem átkozni az árakat, azon tűnődve hogy a gyerekek tényleg játszani is fognak ezekkel a drága játékokkal? Amíg nézelődtem a játékosztályon, észrevettem egy kisfiút aki olyan öt évesforma lehetett, egy babát szorítva a mellkasához.

Csak a haját simogatta a babának és olyan szomorúan nézett. Aztán a kisfiú odafordult a mellette álló idős hölgyhöz: "Nagyi, biztos vagy benne, hogy nincs elég pénzem hogy megvegyem ezt a babát?" Az idős hölgy ezt felelte: " Tudod te is: nincs elég pénzed hogy megvedd ezt a babát, kedveském"

Aztán megkérte a fiút, hogy várjon meg itt öt percet, amíg ô elmegy szétnézni. Hamar el is ment. A kisfiúnak még mindig a kezében volt a baba.

Végül, elindultam felé, és megkérdeztem tőle, kinek szeretné adni ezt a babát? "Ezt a babát szerette a húgom leginkább és ezt akarta a legjobban most Karácsonyra. Nagyon biztos volt benne hogy a Télapó elhozza neki. "Azt válaszoltam, hogy talán télapó tényleg el is viszi neki, de a kisfiú sajnálkozva válaszolt.

"Nem, Télapó nem viheti oda neki ahol most ô van. Oda kell ahoz adnom anyukámnak, és így ô odaadhatja a húgocskámnak, amikor odamegy. " A szemei olyan szomorúak voltak amíg ezt mondta. "A húgom Istenhez ment, hogy vele legyen.

"Apa az mondja, hogy Anya is el fog menni Istenhez hamarosan, úgyhogy azt gondoltam, el tudná így vinni a húgomhoz."

Megkértem a kisfiút hogy várjon meg míg visszajövök az üzletből. Ezután mutatott egy nagyon kedves kis fotót magáról, amelyen éppen nevetett. Aztán azt mondta nekem: "És meg azt is akarom, hogy Anya elvigye neki ezt a képet is, így soha nem fog engem elfelejteni."

"Szeretem anyukámat és azt kívánom bárcsak ne kellene elhagynia engem, de apa azt mondja hogy el kell mennie, hogy a húgommal legyen." Aztán ismét a babára nézett a szomorú szemeivel, nagyon csendesen. Gyorsan a pénztárcámhoz nyúltam, és kivettem belőle pár papírpénzt és megkérdeztem a fiút: "Mi lenne ha megszámolnánk a pénzed, hátha mégis lenne elég?"

Oké - mondta. "Remélem van elég." Én hozzáadtam némi pénzt a fiúéhoz, anélkül hogy látta volna, majd elkezdtük a számolást. Elég pénz volt a babára, még egy kicsivel több is.

A fiú ezt mondta: "Köszönöm Istenem, hogy adtál elég pénzt." Aztán rám nézett és hozzátette: "Megkértem tegnap Istent mielőtt lefeküdtem aludni, hogy segítsen, legyen elég pénzem, hogy megvehessem ezt a babát, így anyukám neki tudná adni a húgomnak. Meghallgatott! Még szerettem volna annyi pénzt is, hogy vehessek egy szál fehér rózsát anyukámnak, de azért ezt már nem mertem kérni Istentől.

"De ô mégis adott nekem eleget, hogy megvehessem a babát és a fehér rózsát. Tudod, anyukám szereti a fehér rózsát." Pár perc múlva az idős hölgy visszajött, majd távoztak. Teljesen más hangulatban fejeztem be a Bevásárlást, mint ahogy elkezdtem. Sehogy se tudtam kiverni a kisfiút a fejemből.

Aztán eszembe jutott egy helyi újság cikke két nappal ez előttről, amelyik említett egy részeg embert, aki ütközött egy másik kocsival, amelyben egy fiatal nő és egy kislány volt. A kislány azonnal meghalt, az anya kritikus állapotban van.

A családnak el kellett határoznia, hogy kikapcsolják-e az életfunkciók fenntartását, szolgáló gépet, mert a fiatal hölgy soha sem tudna felkelni a komából, amibe esett. Ez a család lenne a kisfiú családja?

Két nap múlva, hogy találkoztam a kisfiúval, megakadt a szemem egy újságcikken, amely arról tudósított, hogy a fiatal asszony elhunyt.

Nem tudtam megállítani magam, hogy ne vegyek egy csokor fehér rózsát, majd ezzel a ravatalozóba mentem, ahol a fiatalasszony ki volt téve a látgatóknak, akik így megtehették az utolsó búcsújukat a temetés előtt.

Ott feküdt, a koporsóban, egy csokor fehér rózsát tartva a kezében a fotóval, a baba a mellkasára volt helyezve. Sírva hagytam el a helyet, úgy érezve, hogy az életem örökre megváltozott. Az a szeretet amit ez a kisfiú érzett az anyukájáért és a húgáért - még a mai napig is nehéz elképzelnem.

Ezt igazán érdemes elolvasni is és tanulni is belőle!

Egy napon azt kérte az osztálytól a tanárnő, hogy minden osztálytársuk nevét írják föl egy lapra úgy, hogy a nevek mellett maradjon egy kis üres hely. Gondolják meg, mi a legjobb, amit mondani tudnak a társaikról, és azt írják a nevek mellé. Egy teljes órába telt, mire mindenki elkészült és mielőtt elhagyták az osztálytermet, a lapot átadták a tanárnőnek.

Hétvégén a tanárnő minden diák nevét fölírta egy papírlapra és mellé a kedves megjegyzéseket, amelyeket a tanulótársak írtak róla.

Hétfőn minden tanuló megkapta a listáját. Már kis idő múlva mindegyik nevetett. „Tényleg?” – hallatszott a suttogás… „Nem is tudtam, hogy én valakinek is jelentek valamit!” – és „Nem tudtam, hogy a többiek ennyire kedvelnek” – szóltak a megjegyzések.

Ezután senki nem emlegette többé a listát. A tanárnő nem tudta, hogy a diákok egymás közt, vagy esetleg a szüleikkel beszéltek-e róla, de nem is

törődött vele. A feladat elérte a célját. A tanulók elégedettek voltak

magukkal és a társaikkal.

Néhány évvel később az egyik fiú elesett Vietnamban, és a tanárnő elment a tanítványa temetésére. A templomot megtöltötte a sok barát. Egyik a másik után – akik szerették vagy ismerték a fiatalembert – odamentek a koporsóhoz, és lerótták utolsó kegyeletüket. A tanárnő a sor végén lépett

oda és imádkozott a koporsó mellett. Ahogyan ott állt, az egyik koporsóvivő katona megszólította: „Ön a matematika tanárnője volt Mark-nak?” Ő igent bólintott. Erre a fiú azt mondta: „Mark nagyon gyakran beszélt magáról.”

A temetés után összegyűltek Mark régi osztálytársai. Mark szülei is ott voltak és szemmel láthatóan alig várták, hogy beszélhessenek a tanárnővel.

„Valamit szeretnénk mutatni” – mondta az apa és előhúzott egy pénztárcát a zsebéből. „Ezt találták, amikor a fiunk elesett. Úgy gondoltuk, Ön meg fogja ismerni.” A pénztárcából előhúzott egy erősen gyűrött lapot, amelyet nyilván összeragasztottak, sokszor összehajtogattak és széthajtottak már. A tanárnő – anélkül, hogy odanézett volna – tudta, hogy ez egyike volt

azoknak a lapoknak, amelyeken a kedves tulajdonságok álltak, amelyeket az osztálytársak írtak Markról.

„Nagyon szeretnénk Önnek megköszönni, hogy ezt a feladatot adta az osztálynak” – mondta Mark anyja. „Amint látja, Mark nagyon megbecsülte.”

A többi régi tanítvány is összegyűlt a tanárnő körül. Charlie elmosolyodott és azt mondta: „Nekem is megvan még a listám. Az íróasztalom felső fiókjában őrzöm.”

Chuck felesége pedig így szólt: „Chuck megkért, hogy a listát ragasszam be az esküvői albumba.” „Az enyém is megvan még” – mondta Marily. „A naplómban tartom”. Ekkor Vicki, egy másik osztálytársuk a zsebnaptárát vette elő, és

megmutatta a használattól megkopott és foszladozó listát a többieknek.

„Mindig magamnál hordom” – mondta Vicki, és hozzátette: „Meg vagyok győződve, hogy mindnyájan megőriztük azt a listát.”

Embertársainkkal való együttélésünkben gyakran elfeledkezünk arról, hogy minden élet véget ér egy napon és senki sem tudja, mikor jön el ez a nap.

Ezért kellene megmondanunk azoknak az embereknek, akiket szeretünk és akikért aggódunk, hogy fontosak a számunkra. Addig kell ezt megmondani, amíg nem késő.

Egy kislány története.

Egy kislány bement a szobájába és a szekrénykéje

mélyéről előhúzott egy lekváros üveget. Kiöntötte a

padlóra az üvegben lévő érméket és

gondosan számolni kezdte. Háromszor is megszámolta,

mert a végösszegnek nagyon pontosnak kellett lennie.

Nem hibázhatott. Ezután óvatosan visszatöltötte a

pénzérméket az üvegbe, rázárta a tetejét, és

kisurrant a hátsó ajtón A hat háztömbnyire lévő

patikába ment, amelynek ajtaja fölött a nagy vörös

Indián Törzsfőnök képe volt látható. Türelmesen várt

a patikusra, hogy szentelne rá egy kis figyelmet, de

a patikus éppen nagyon el volt foglalva.

Tess - így hívták a kislányt - megcsoszogtatta a

lábát a padlón. Semmi. Megköszörülte a torkát úgy,

hogy a legkellemetlenebb hangot adja, amit csak

lehet. Ez sem volt sikeres. Végül kivett egy érmét

az üvegből és megkocogtatta a pult üvegét. Ez

használt!

- És te mit szeretnél? - kérdezte a patikus

érezhetően bosszús hangon. - Éppen a testvéremmel

beszélek Chicagóból, akit már ezer éve nem láttam -

tette hozzá a patikus, mint aki választ sem vár a

kérdésére.

- Én pedig az én testvéremről szeretnék beszélni

veled - mondta Tess a patikuséhoz hasonlóan bosszús

hangon. - Az öcsém nagyon beteg és egy csodát

szeretnék venni neki.

- Tessék? - fordult hozzá a patikus.

- A neve Andrew és valami csúnya dolog nő a fejében,

és az Apukám azt mondta, hogy csak egy csoda

mentheti meg őt. Hát tessék mondani, mennyibe kerül

egy csoda?

- Kislányom, mi nem árulunk csodákat. Sajnos nem

tudok neked segíteni - felelte a patikus, kissé

megenyhült tónusban.

- Figyelj, nekem van pénzem, meg tudom fizetni. Ha

nem lenne elég, kipótolom. Csak mondd meg mibe

kerül.

A patikus testvére, akivel eddig beszélgetett,

jólöltözött férfi volt. Lehajolt a kislányhoz és

megkérdezte:

- Mondd csak, miféle csodára van az öcsikédnek

szüksége?

- Azt nem tudom - válaszolt Tess könnyes szemmel -

csak azt tudom, hogy nagyon beteg és Anyu azt

mondta, hogy valami operációra volna szüksége De Apu

nem tudja megfizetni, ezért szeretném odaadni az én

pénzemet.

- Mennyi pénzed van? - kérdezte a chicago-i férfi.

- Egy dollár és tizenegy cent - felelte Tess alig

hallhatóan - Ez az összes, ami van, de tudok többet

is szerezni, ha kell.

- Nahát, milyen csodálatos véletlen! - mosolygott a

férfi - Egy dollár és tizenegy cent - éppen az a

pontos összeg, ami egy kisfiú csodájának az ára.

Egyik kezébe tette a pénzt, a másikkal kézen fogta a

kislányt:

- Vezess engem haza hozzátok, szeretném látni az

öcsédet és találkozni a szüleiddel. Lássuk, hátha

van nálam egy olyan csoda, amit te szeretnél.

A jólöltözött férfi Dr. Carlton Armstrong volt,

sebészorvos, aki az idegsebészetre specializálódott.

Ingyen elvégezte az operációt, és nem telt bele sok

idő, amire Andrew ismét otthon volt, épen,

egészségesen. Anya és Apa boldogan beszéltek arról

az esemény-láncolatról, ami idáig vezetett.

- Ez a műtét egy igazi csoda volt - suttogta Anya -

vajon mennyibe került volna?

Tess mosolygott. Ő pontosan tudta, mennyibe került a

csoda: egy dollárba és tizenegy centbe. no és egy

gyermek töretlen hitébe. Egy csoda nem a természet

törvényeitől függ, hanem magasabb törvények

működésétől.

A piros üveggolyó

A nagy depresszió évei alatt egy dél idahoi falucskában laktam.

Reggelenként megálltam Miller úr zöldséges standja előtt, hogy az éppen

szezonban levő zöldségből, gyümölcsből vásároljak. Az étel és a pénz igen

kevés volt abban az időben, ezért sokszor cseretárgyakat ajánlottak fel a

vásárlók az árúért. Egyik nap Miller úr egy zsák krumplit pakolt nekem,

amikor észrevettem egy nagyon sovány kisfiút, aki szakadt, de tiszta ruhában

epekedve nézte a zöldbabot.

Kifizettem a krumplimat, de köz ben engem is megragadott a gyönyörű zöld

babos kosár látványa. Miközben azon gondolkodtam, hogy vegyek-e belőle,

végighallgattam Miller úr és a rongyos ruházatú kisfiú beszélgetését.

- Hello Barry, hogy vagy?

- Hello Miller úr. Jól, köszönöm jól. Csak csodálom a babot... nagyon jól

néz ki.

- Nagyon finom is. Hogy van az anyukád?

- Erősödik, napról-napra erősödik.

- Az jó. Segíthetek valamiben?

- Nem uram. Csak csodálom a babot.

- Szeretnél belőle hazavinni?

- Nem uram. Nincs mivel fizetnem.

- Nos, mid va n, amire elcserélhetném a babot?

- Csak egy üveggolyóm van.

- Tényleg? Hadd nézzem csak.

- Tessék, itt van. Nagyon szép.

- Igen, azt látom. Hmmm, csak egy baj van, ez kék és én a pirosat szeretem.

Van esetleg egy piros üveggolyód otthon?

- Nem egészen... de majdnem.

- Mondok én neked valamit. Vidd haza ezt a zsák babot és mikor legközelebb

erre jársz, hozd magaddal a piros üveggolyódat, hogy megnézhessem.

- Rendben van. Köszönöm Miller úr.

Miller asszony, aki a közelben állt odajött hozzám, hogy segítsen Egy

mosollyal így szólt:

- Van meg két ilyen fiúcska ebben a faluban, mindhárman nagyon szegényes

körülmények között élnek. Jim szeret velük üzletelni babért, almaért,

paradicsomért vagy ami éppen van. Amikor visszajönnek a piros

üveggolyóikkal, és mindig visszajönnek, Jim úgy dönt, hogy mégsem tetszik

neki a piros, és hazaküldi őket egy zsák valamilyen zöldseggel, és azzal,

hogy hozzanak valamilyen más színű üveggolyót, narancssárgát például.

Mosolyogva jöttem el az árusbódétól, teljesen meghatódva Miller úr tettén.

Nem sokkal később Colorado államba költöztem, de soha nem feledtem ennek a

férfinak a "csere" üzletét. Aztán eltelt jó néhány év... Nemrégiben

látogatóban jártam Idaho államban, és felkerestem néhány barátomat abban a

régi kis falucskában. Mikor megérkeztem hallottam, hogy Miller úr meghalt

és pont akkor van a temetése. Mivel a barátaim el szerettek volna menni a

temetésre, hát én is velük mentem. Mikor megérkeztünk a ravatalozóba,

beálltunk a sorba, hogy a halott hozzátartozóival együtt részvétünket

kifejezhessük Miller asszonynak. El őttünk a sorban állt három fiatalember.

Egyikőjük katonai egyenruhában volt, a másik kettő pedig fekete öltönyben,

igen elegánsan volt felöltözve... Mikor rájuk került a sor Miller

asszonyhoz léptek, aki mosolyogva nézet rájuk férje koporsója mellől. Min d

három fiatalember megölelte, és megpuszilta az asszonyt, beszéltek vele pár

szót, majd a koporsóhoz léptek. Az asszony lágy, könnyes kék szemei

követték lépteiket, amint ők egyenként megálltak egy pillanatra a

koporsónál, megfogták a halott kezet, majd to vább indultak. Mindhárman

szemeiket törölgetve hagyták el a ravatalozót. Mikor ránk került a sor,

elmondtam Miller asszonynak, hogy ki is vagyok, és megemlítettem neki azt a

régi történetet, amit mesélt nekem három kisfiúról és az üveggolyóikról.

Csillogó s zemekkel megfogta kezemet, és odavezetett a koporsóhoz.

- Az a három fiatalember, akik épp ön előtt voltak, az a három kisfiú,

akikről akkor meséltem. Épp most mondták el, hogy mennyire értékelték,

ahogy Jim bánt velük. És most végre, hogy Jim már nem tu dja meggondolni

magát a

színt vagy a méretet illetően... eljöttek, hogy kifizessek tartozásukat...

Soha nem voltunk gazdagok ezen a földön, de biztos vagyok benne, hogy Jim

ebben a pillanatban a leggazdagabb embernek tartaná magát.

Ekkor szerető gyengédséggel felemelte az élettelen újjakat. A férje keze

alatt három fényes piros üveggolyó pihent.

A történet arról szól, hogy a szavainkra nem fognak emlékezni az emberek,

de kedves cselekedeteinkre annál inkább. Isten szeret Téged. Egy kívánságom

számodra a mai napon: kívánok neked mára egyszerű csodákat - frissen

főzött kávét, amit más készített el helyetted. Egy váratlan telefonhívást

egy rég nem látott barátodtól. Zöld jelzőlámpákat a munkába menetben.

Kívánok neked apróságokat, amiknek örülhetsz, a legrö videbb sort az

élelmiszerboltban, egy jó éneket a rádióban. Hogy a kulcsaidat ott találd,

ahol keresed. Kívánok neked egész napra boldogságot és apró örömöket, hogy

ezek által érezhesd, hogy Isten mosolyog rád, és gyöngéden fog, mert

különleges és ritka ember vagy. Kívánok neked erre a napra békességet,

boldogságot és örömöt. Azt mondják, hogy egy pillanatig tart csak, hogy

megtalálj egy különleges embert, egy óra, hogy értékeld, egy nap, hogy

szeresd, de aztán egy egész élet, hogy elfelejtsd.

NE FELEDD AZOKAT, AKIK EGYKOR OLYAN SOKAT JELENTETTEK NEKED ÉS VALAMILYEN

MÓDON MEGÉRINTETTÉK AZ ÉLETEDET, JOBB EMBERRÉ TÉVE TÉGED

Hozzászólások (0)

Még nem szólt hozzá senki, légy Te az első!

Ha Te is szeretnél hozzászólni, be kell jelentkezned.
Bejelentkezéshez kattints ide, ha még nem regisztráltál, regisztrálj!

Oldalmenü

Diavetítő

Az alkalmazás használatához Flash playerre van szükség.

Zenelejátszó

Az alkalmazás használatához Flash playerre van szükség.

Naptár

Az alkalmazás használatához Flash playerre van szükség.

Megosztás

Hozzászólások (0)